Legenda pályázat

A Rejtélyes Lovag
Cornel Pilep tollából
- admini/moderátori változtatások nélkül -

A Sötét erők lázadni kezdtek. Milliónyi ártatlan embert és mást öltek meg. De a semmiböl jött egy kalandor! Nagy fehér lovon különleges páncélzattal és fegyverzettel. Segitett a bajbajutott embereken.Valamikor a Lovag utra indult találkozott egy sereg Sötét lovaggal. Aki egy varázslatot mondott. És a semmiböl felbukkant Sok viz melynek Ló formája volt. Elsodorta a sötét gyilkosokat.



Látott valami égnek emelkedő tüzet. Egy falut gyujtottak porrá. Ő megesküdött hogy megbosszulja.Ezután Fejvadász lett belőle kereste a Sötét gyilkosokat. Könnyen felismerhetők voltak. Érezhető volt a fekete mágia és mindig sötét rongyos ruhába jártak. A Lovag sok esztendőn át kergette és irtotta az árnyakat. Mignem egy bölcs embertöl hallotta. Hogy a Sötétségben él a Sötét lovagok királya. És egy kő segitségével uralkodik rajtuk. Ha ő szétüti a követ minden árny eltünik.
Pár hónap mulva a lovag megtalálta a Várat. De a kapuit Nagy sereg védte.2 óriás és 10 Árny védte. A lovag megált előttük leszált a lovárol kihuzta a kardját...Miböl nagy fény áradt s ez elvakította a védelmet utánna bübájt mondott. Miután kezét a földre tette s az ellenség alatt fák nöttek ki mit megfojtották őket. De a kapu nem nyillot egy rejtvény volt ráirattatva. Ez ált rajta „Mond jóbarát, és lépj be”. A Harcos gondolkodás után mondta : „Mellon”
A kapuk megnyiltak. Bent nagyon erős feketemágia érzékelődött. Belovagolt a toronyba. Ahol a király ült. A király Átkot mondott. És 30 darab Sötét Harcost idézett meg . A Lovagnak nehéz dolga volt velük. Egy energia gömböt idézett mivel kiütötte a tetőt igy bevilágított a fény. Miután bübájt mondott. S egy vizböl lévő lovag egy tüzböl és egy villámbol való lovag jelent meg. 10 Sötét Harcos Minden lovagra. Mig azok a Harcosokkal foglalkoztak. Addig a Lovag a Király legjobb harcosával küzdött. Sokáig vivtak Míg a Villám Lovag leszurta őt hátulrol már csak a király maradt. Kit Erős védő átok védett. A lovag felemelte kardját és koncentrálni kezdett. Miután kékkel kezdett világítani a kard. Rácsapott eggyet a királyra ki félbeszakadt és akkora robbanás lett. Szétvitte a várt.A király és a Lovag helyett egy sötét gömb volt.Benne voltak ketten. Egy hegyen voltak hol havazott sokat vívtak. Mig a lovag lelökte a hegyröl a Sötét Királyt de a király magával huzta. Zuhanás közben a Lovag kiszakitotta nyakábol a követ mi egy nyaklánc volt. A Király elvesztette erejét és tovább zuhant.Miután meghalt. A gömb megszünt... A lovag kirepült belőle. Kezében volt a kő mi szintelen volt. A lovag megtöltötte fehér mágiával. Mi már nem az árnyak köve volt hanem a világosság köve. A Sötét vár teli lángokkal.


Aztán felrobbant a vár. És helyette egy világos szép kastély jött létre mejböl áradt a béke s fehér mágia. És ez a lovagé volt.



A lovag gyorsan visszalovagolt az eggyik falubaés ezt kiáltotta a népnek: „Jöjjetek velem! Legyőztem a Sötétség királyát! Vége a pusztításnak! Gyertek uj Városba! Minden szép és vidám! Nincs már pusztítás legyőztem őket!”

Az Árnyas-völgy őrzői
Friedrich Charson tollából
- admini/moderátori változtatások nélkül -

Réges-régen történt mindez, miről szólni fogok, valamikor az idők hajnalán, amikor még minden másképp volt s másként hívatott. A ma ismert városok még csak álomként léteztek, ha egyáltalán, helyükön más népek települései álltak, melyeknek romjaihoz jócskán le kéne ásni a föld mélyébe, ha felszínre akarnánk hozni az emléküket hordozó kődarabokat s az elhunytak mellé temetett tárgyakat. Mit ma Calodanként ismerünk, abban az ősi korban Chael O’dann névre hallgatott, ami nagyjából annyit tesz, hogy „Fénylő Szikla”. Ugyan a ma ismert s méltán csodált Világítótorony még nem állt, -hiszen csak az Ó-Chalderan Királyság végén kezdték el építeni (történetünk pedig a monarchia megalakulása után kezdődik valamivel)-, de már akkoriban is a sziklacsúcsot használták őrhelyként az őslakosok. A büszke hegyormon fából ácsolt magasles volt s állandó őrség, mely fény- és füstjelekkel, valamint hírvivő madarakkal küldött üzenetet az alant fekvő városnak, a behajózó tengerjáróknak, valamint a környező vidékeken állomásozó csapatoknak. Sokan úgy tartják, ez is hozzájárult a város felemelkedéséhez…

Azonban nem Chael O’dann volt az egyetlen városállam, ami akkoriban kezdte szárnyalását, sőt, a kor legfejlettebb városa bizony a déli Krymdor volt. Gondolom, nem hallottad még ezt a nevet, de ha az Elveszett várost említem, nyilván tudod, mely vidékről beszélek. Nos igen, szinte hihetetlen, de már két emberöltővel azelőtt, hogy az első Ó-Chalderan uralkodót Heidru áldásával megkoronázták sátortábornyi népe örömére, Krymdor már egy virágzó polisz volt, melyet a vasakaratú Vének Tanácsa irányított katonás fegyelemmel. Az akkor még kiterjedtebb, szinte végestelen, közeli erdőségek korlátlan anyagforrásként szolgáltak a hajóépítéshez, így a Krymdor-i Köztársaság hamar tengeri nagyhatalommá vált. Egy évszázad sem kellett hozzá, hogy a déli partvidék a fürge evezőseik uralma alá kerüljön, s bizony, akkoriban még a Chalderan vitorlások jelentős hátrányban voltak velük szemben, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de a militarista diktatúrává vált Krymdor-i Föderáció, melynek hajdani bölcs szenátusi vezetőit szép lassan eltávolította egy felemelkedő hadvezércsalád, szép lassan már komoly fenyegetést jelentett az egész szigetkontinens minden népe és faja számára. Az Ó-Chalderan Királyság igyekezett kerülni az összetűzést az agresszíven terjeszkedő déli szomszédaikkal, s elsősorban diplomáciai eszközökkel élve, a két dinasztia között köttetett házasságokkal biztosították a törékeny béke és ingatag hatalmi egyensúly fenntartását. A szárazföld belseje felé, egyre mélyebbre bekúszó határvonalakat végül egy addig ismeretlen, rejtett és elfeledett kultúra tartóztatta fel, s az érdekek összecsapó hullámai pedig örökre megváltoztatták a történelem addigi alakulását. Itt kezdődik csak igazán az Őrzök legendája…

Árnyas-völgy, Nanuine… Manapság e név hallatán mindenkinek a hátán futkorászik a hideg, gonosz szellemlények árnyképétől rettegve, pedig az ősidőkben eme csodálatos vidékre csak az azt védő sziklafalak és virágzó fák vetettek árnyékot. A földbe és a kemény sziklába hosszú évszázadok alatt vájt hasadékot a völgyet kialakító folyam, a Tumbuin-folyó, melyet számtalan csermely, forrás, vízmosás, patak és vízesés táplál, segítve felszínt alakító munkáját, hiszen az egész völgy a vízgyűjtő területe, minden víz a mély felé törekszik, rágva az ellene küzdő kőzeteket, agyagot. De nem csak az élethez nélkülözhetetlen gazdag vízkincs, mely páratlan természeti csodáit adta -és adja ma is- a völgynek, hanem egyedülálló éghajlati viszonyai is. Míg máshol rekkenő hőség tombol a nyári nap izzásától fűtve, addig az árnyas, mély völgyben hűvös szellők biztosítják a kellemes klímát, míg télen épp fordítva, a fagyos szelektől óvva, a mélyen fekvő föld és víz kigőzölgései melegítik a vidék élővilágát, lakóit. Manapság ugyan bűzös mocsarak, kísértetjárta lápok tarkítják a köd lepte tájat, de eme csodálatos tulajdonságai ma is különlegessé teszik a Nanuine vidékét…

Hogy miféle varázslatos lények lakták e korban ezt a rejtett, édeni völgyet, azt magam sem tudom igazán; a Krymdor-i hódítók mindenesetre Morkyroknak („Mor Kyrion” jelentése: „Őrző Szellem”) hívták őket. Emberforma testüket soha senki sem látta, még az a Krymdor-i katona sem, aki egyet megölt közülük. A magyarázat, bármennyire is hihetetlen, az, hogy amint egy elesett Morkyr lelke elhagyta bíborszínű ruházattal és erős vérttel fedett testét, az nyomban oszlásnak indult, s pillanatok alatt porrá lett. Kérdés, hogy a kevés megmaradt Krymdor forrásmű mennyire hiteles ebben a tekintetben, hiszen a katonai társadalmukat teljesen átitatta az ellenségeiket démonizáló propaganda hatása, de az biztos, hogy a Morkyr kultúráról vajmi keveset lehet tudni, szinte mintha nem is léteztek volna. Az egyetlen autentikusnak tekinthető leírás egy Chron Balteran nevű Krymdor-i hadnagy elbeszélése, aki egyedüli túlélőként tért vissza hadtestéből, mely a Morkyrok elleni második hadjáratban odaveszett a misztikus völgy csatamezein. De ő sem élvezhette sokáig otthona békéjét, súlyos sérülései csak annyi időt engedtek neki szűken kimért életéből, hogy tollba mondhassa visszaemlékezéseit, amelyet az elkövetkezőkben igyekszem híven visszaadni…

„Nevem Chron Balteran, Fronthrag fia. Anyai nagyapám után kaptam nevemet, hivatásul pedig a hadi életet választottam népem dicső seregeiben. Jelenlegi rangom hadnagyi, zászlóm alatt száz és negyvennégy harcos szolgált. Számos csatát megvívtunk, dicsőség és győzelem volt osztályrészünk, de végül véres bukás várt ránk, mikor Blancron Scyrthor, Roscwar Őrgrőfja vezényletével a démoni Morkyrok ellen vonultunk. Szégyenben fogom elhagyni ezt a világot, mert nem nyugszom majd bajtársaim mellett, egyedül az éltet még, hogy elmondjam mindazt, aminek szemtanúja voltam ama messzi vidéken eltöltött időmben…

A tavasz beköszöntével készen álltunk rá, hogy benyomuljunk az ellenség területére. Egész télen folytak az előkészületek, összesen mintegy tíz és még kettőezernyi katonát hívtak harcba kürtjeink, s ezt a félelmetes haderőt lovasok és varázshasználók is szép számban erősítették. Minden jel arra utalt, hogy az első kísérlet sikertelenségéből okulva, ezúttal diadalban lesz részünk, hiszen ellenállásba sem ütköztünk az első hetek során. Mindenki tudhatja, ki megpróbálta már, hogy az átkos völgybe lejutni felettébb nehéz, még itt veszítettük a legtöbb emberünket, kötélhágcsóink használata ellenére is sokan a mélybe zuhanva haltak szörnyű halált. Lovakat nem tudtunk lejuttatni a mélybe, ez a feladat szinte lehetetlen akadályként korlátozta hadseregünket, így verhetetlen vérteseinket nélkülöznünk kellett a továbbiakban.

Gyorsan haladtunk előre, két hét sem kellett hozzá, hogy megközelítsük a völgy mélyén lakozók első településeit. Ekkor tört ránk az iszonyat, ekkor ízlelhettük meg először a Morkyrok félelmetes harcmodorát. Éjjeli őrség során tört ránk az ellen, s a mai napig rémálmok gyötörnek, ha fel kell elevenítenem az átélt borzalmakat. Halálhörgés ébresztett minket, s a tűz fényénél csak a cikázó árnyakat láttuk, miközben azok úgy taroltak soraink között, mint az aratók a búzamezőn. Nem tudom, miféle szörnyetegek ezek a Morkyrok, de oly hatalmas ugrásokra képesek, mint a szöcskék egy csapat hangya között, s emellett oly magabiztosan közlekednek a sziklafalakon, mint falon a gyíkok. Hármas csapatokban járnak, kettő közülük kardokkal küzd, míg a harmadik szörnyű varázserővel rendelkezik, omlásokat idéz elő, sziklákat s kitépett fadarabokat vág hozzá ellenéhez, mintha óriási erővel bírna. Nem bírtunk velük, embereimen félelem lett úrrá, miközben az ide-oda vetődő ellenség kegyetlenül aprította katonáinkat. Az biztos, hogy a sötétben oly élesen látnak, mint az éji ragadozók, mert mindig arra támadtak rá, aki veszélyt jelentett a számukra, s a lövedéknek használt szikladarabok mindig találtak. Jelentős veszteségeket szenvedtünk, s vissza kellett vonulnunk, pedig egy karnyújtásnyira voltunk az ellenség városától…

Az elkövetkező napok újabb borzalmat hoztak. A nappalok ugyan nekünk kedveztek, de ilyenkor ritkábban támadtak. Az éjjelek viszont rettegésben teltek, aludni képtelenek voltunk, s folyvást rajtaütéstől tartottunk, mely gyakran be is következett. Hamar rá kellett ébrednünk, hogy az ellátmány nem érkezik, mert az ellenség elvágta az utánpótlás vonalát. A zárt sziklakatlan az ő vadászterületük volt, mi pedig vadászból riadt vaddá változtunk. A kezdeti fejetlenséget legyőzve újjászerveztük hadseregünket, s ellentámadásba léptünk, hogy kitörhessünk, de az idő ellenünk dolgozott. Vagy a váratlanul felbukkanó ellenség tizedelte meg leszakadt egységeinket, vagy az éhínség. Már az sem okozott vigaszt, ha sikerült visszavernünk a Morkyrok támadásait, és sokakat megölni közülük. Bizony mondom, ördögi fajzatok ezek, mert amint elhullanak, semmivé lesz porhüvelyük! Egyet sem tudtunk megvizsgálni közülük, mifélék is lennének…

Az utolsó napokban már csak két tucat maradt mellettem s életben, de más csapatoknál is hatalmasak voltak a veszteségeink. Elcsigázottan kúsztunk fel a meredek, csúszós sziklákon, miközben fentről folyamatosan hullottak a sziklák, s ugrottak ránk kőszáli kecskék módjára a vérszomjas Morkyr harcosok. Nem is emlékszem, hogyan maradtam életben. Talán az égiek kegyelme óvott meg, hogy a rám bízott üzenettel kijuthassak a halálos gyűrűből, az ár viszont hatalmas volt. Az egész hadseregünk semmivé lett, szétforgácsolódott, mint szélben egy marék széna. Saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk, hogy a Morkyrok törvénye szerint, senki sem léphet büntetlenül a földjükre, és senkinek sem kegyelmeznek, hogy elhagyhassa élve az Őrzők völgyét. Engem is talán csak a csoda segített…”

Eddig tartott a sebesült katona beszámolója. A továbbiakról ugyancsak keveset tudni, két szintén vesztes hadjárat követte az előbbit, míg végül a Krymdor-i Föderációnak be kellett látnia, hogy édes gyümölcs helyett oly kemény kőbe vájta a fogait, amibe csak beletörhet. Ekkorra már az emberi és anyagi áldozatok túl magasra rúgtak, Krymdorban nőtt a nép elégedetlensége, miközben nevető harmadik félként, a Chalderan királyok hatalma már kezdte beárnyékolni a hajdan legyőzhetetlen déli harcosok emlékét. Mint azt ma már tudjuk, Krymdor és örökösei később hanyatlásra, míg Chael O’dann és jóval később Calodan, dicső jövőre tartatott érdemesnek. Persze, a történelem sosem fehér és fekete lapokból áll, ennél jóval bonyolultabb az emberek történetének szövétneke, de eme történetünk nem is róluk szól…

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon mi lett a Morkyrokkal, hogyan vált a virágszőnyegtől takart Nanuine hullaszagtól bűzlő lápvidékké… Sok teória, legenda próbálja megmagyarázni a talányt, de én sem jutnék messzebbre, hiába is próbálok emlékeimben s elképzeléseim halmazában turkálni. Az biztos, hogy a győzelem sokba került a Morkyroknak is. Eleve nem lehettek sokan, s bár három fenevadként harcoló Morkyr elbírt tízszer annyi ellenfelével is, a veszteség számukra még fájdalmasabb volt. A hosszú háborúság lassan felőrölte a rejtélyes népet, míg végül a völgy szinte teljesen kihalt, az elhagyatott földeket nem gondozta már senki, a vizeket eltorlaszolta a törmelék, a vidéket elöntötte a posványos víz, ragály és bomló emberi holttestek fertőzték be a tájékot. Kihaltak mind egy szálig, vagy elhagyták otthonukat, esetleg megbújva még mindig ott rejtőznek a völgy mélyén? Ki tudja… Sokan úgy tartják, hogy az elesett Morkyrok lelke ma is kísért a mocsarakban, apró szellemlángok formájában, míg mások azt állítják, varázslattól megnyomorított emberi roncsok azok, mik lidércekként tovább szenvedve, évszázadok múltán is hiába keresnek feloldozást. Nem tudnék dönteni, mi a valószerűbb, miként a Morkyrok kiléte és esetleges holléte is örök rejtélyként él tovább. Különös betűiket egyelőre sikertelenül próbálják megfejteni nagyhírű tudósok, elhagyatott romjaik pedig ugyancsak alig árulnak el valamit hajdani gazdáikról. A nép ajkán pedig képtelenebbnél képtelenebb történetek kelnek életre, mint hogy a Morkyrok a mai vérszívó lények ősei lettek volna, vagy éppen olyan alakváltók, melyek megjátszották halálukat, bogárként vagy csúszómászóként bújtak ki ruházatukból, ha az ellen már szorongatta életüket és biztonságukat. Mint mondtam, mindezek pusztán a zabolátlan fantázia szüleményei, s míg nem találunk bizonyítékot egyik vagy másik feltevés igazságtartalma ellen vagy mellett, pusztán szalmaszálakba kapaszkodhatunk az igazság keresése közben. Talán majd egyszer, ha egy Kalandor, ki meghallgatta mesémet, rálel valami vezérlő nyomra, tovább szőhetjük együtt ezt a kusza történetet…

Rahzak
Therak Lorth tollából
- admini/moderátori változtatások nélkül -

Ezen a világon rengeteg miért létezik a kíváncsiság és a tudni akarás szülte érzések miatt. Ő is csak egy után kutatott, egyetlen egyet fedezett fel, még sem tud a miértjéről senki rajta kívül. A legrosszabbnak mondják, mikor elhuny egy szerette az élőnek. Ahhoz az élőhöz mindenféle érzések kötik a másikat. Ha szeretik azért, ha utálják azért. Persze ahogy mindenben úgy mindenkiből is van kivétel. Huszonhét évvel ezelőtt fedezte fel a Rahzakot. Ő találta meg legelőször. Ez jelenség a föld felett lebeg akár csak a nap, de még sem az. Fényt ad mikor a nap leszáll, és az éj uralkodik az élők felett. Ihletet ad a bárdoknak, a kisdedek mellett ülő apáknak, a szájhősöknek és az őrülteknek. Rettegést hirdet az igazlátóknak, vallást a hitetleneknek, esélyt az élőknek, és nyughelyet a holtaknak. Senki sem tudta megmondani mi lehet ez… De aztán jött egy férfi, fehér mágus, aki unalmában és tehetetlenül unalmas életében első alkalommal talált kihívást. Egy hét alatt sikerült a forrás közelébe férkőznie köszönhető tehetségének.

Első nap: A mágus felsétált egy domb tetejére és aludt egy jót. Pihentette húsvér jelenlétét és az abban lapuló elméjét. Magával vitte ugyan a szokásos kellékeit talán maga, sem tudja miért. Tekercstartók, kisebb üvegcsékben tárolt tinta, és lúdtoll táskájában. Szeretett mindig is kísérletezni új szinte lehetetlennek tűnő kihívások elé állni. Híres ember volt egyszerűen zseniális. Már a Fehérek tornyában is kiemelkedő tehetségként írták be történelmi könyveikbe. A legbonyolultabb dolgokat is ki tudta elemezni és mindenre rájött egészen hamar. Álmai saját magáról szóltak de ez inkább az unalom jelét tükrözték, mint sem az egoista önimádatát. Eljött az éj és ő egy hangrobbanásra ébredt. Kapkodta fejét és nézett körbe a szinte nappali világosságban. De látta távolban korom sötét van így ösztönösen is az égre nézett. Meglátta még az nap végzetét a lángokhoz hasonlatos örvényt.










Hebegett habogott és csodálkozott ezen a jelenségen. Nem tudta hirtelen hova tenni mi lehet ez, és mi célt szolgál. De valahol el kellett kezdenie ez az idegen dolog elemzését. Tudásával, ami híressé tette és annál jóval, gyöngébb testével hozzá látott a méretek levételéhez. Már ránézésre meg tudta állapítani, hogy a felhők magasságával megegyező távolságra van a földtől. Pergament, tollat és tintát kapott elő megírva az első jegyzetet.



Jelenleg így néz ki huszonhét év elteltével de, az írásokat a mágia szálaival kötötte hozzá a pergamenhez. Így mai napig nem kopott le róla a száradt tinta. A pergamen viszont megszenvedte az éveket és van ahol elszakadt, sárfoltok vannak rajta, és méretesebb tintacseppek.

Második nap: Mivel sokáig dolgozott az előző nap éjjelén, elragadta az álom hála az energiája megcsappanásának. Gyenge halandó… Felkelt és sietett további felszereléseket beszerezni értve ezt kisebb sátorra, sok vízre és élelemre. Ez beletelt egy időbe és mire visszajött már nem látta a Rahzakot. Annyira beleélte magát a vak ember, hogy nem nézte meg magának a jelenséget ébredte kor, és csak a fára emlékezett. Kijelölte táborhelyét és a megvásárolt készleteket kipakolta. Kíváncsiságában munkája közben érzékeit felerősítve mágia nyomát kereste a levegőben. A Rahzak nem távozott el helyéről de az ő erejét teljesen kiszívta.

Ekkor látta idejét az újabb jegyzetének.



Ez a pergamen felső részét úgy néz ki megviselte az idő, és ki tudja milyen fontos dolgot, tartalmazhatott? Ezen írta le mágikus tapasztalatait röviden tömören. Nem szeretett felesleges dolgokat megemlíteni, csak ami kulcsfontosságú. Gyengének érezte magát ereje nélkül és próbált rájönni mi is, történhetett. Töprengésében kisétált a Rahzak alól és megérezte, ahogy ismét visszatér testébe a mágikus hatalma. Hamar rájött, hogy mágiát nem használhat a hatókörében, ha nem akar gyenge maradni. Valószínű, hogy az első tekercsnél, és ennél is a hatótávon kívül írta meg mágikus pergament. Figyelte a jelenséget de nem történt semmi. Ismét álomra hajtotta fejét, hogy az éjjel jól bírja majd. Három napig semmi sem történt és ő sem fedezett fel újat a jelenségben épp ezért belekezdett kint egy pergamen írásában. Amit egy alvás után fejezett be, minden egyes nap megjelenik az éj idején de, napkeltekor távozik a szemek elől, mint a hold. Viszont a Rahzak alá feküdt be középre és ott hajtotta le fejét kíváncsi volt rá lesz-e rá befolyással. Ekkor tudta nélkül falusiak is figyelték őt, de csak távolról.







Ebben számol el álmáról, amit a Rahzak keltett benne és pecsételte meg a sorsát. A falusiak mutogattak rá és mindenféle alvilági teremtménynek, sőt van, aki magának Henrod istenségnek titulálta. Nem maradt el Dae és Orcha neve sem. A falusiak elmenekültek mikor füstölgő homlokkal tápászkodott fel a mágus. S terjesztették a maguk fantáziája által kreált őrültségeket. Futótűzként terjedtek a hírek ezen a szigeten. A mágus gondolkodás módja megváltozott, már aludni sem bírt csak érezte, bele tud menni valahogy a Rahzakba. Erről is készített egy pergament de azon nem használt mágiát és az idő felemésztette. A falusiak nem tudták elmondani a mágusnak, hogy leereszkedett hozzá a jelenség és az égette a jelet homlokába. De a híresztelések meghozták a népet… Mágusok, fegyverforgatók, kalandozók, és akiknek csak felkeltette érdeklését, eljöttek ide, hogy segítsenek a bolondnak. Mind bolondok, de ők választották azt, amit. Befészkelődtek akár csak a férgek, és ahogy csak tudták gátolták a mágust munkájában. Legalább is ő ezt állította. Nem volt más választása képtelen elviselni ezeket, az alakokat és mágiát sem használhat, hiszen úgy sem működne… Az éj eljövetelével csodálkozva kiáltoztak az emberek ő, pedig csak feküdt a Rahzak közepét szemlélve. Lehunyta szemét…

S a jelenség ismét lenyúlt érte de ezúttal vitte magával fel magasra mindenki szemétől messzire. Nem látták többet és rettegve gondolnak mai napig erre a jelenségre. De másnap még pár várakozó a közeli Árnyas-völgyből is jöttek egy villanást, láttak az égen ahol a Rahzakot sejtették. A szél lassan hozta le a földre a mágus legutolsó pergamenjét.



Szakadások borították de így is ki lehetett bogozni belőle részleteket. A tintát is ráfröcskölte nagyon siető írója. Egy borzalmas helyről és az ott rejlő három tárgyról ír benne. Nem kellett volna a bolondnak, ha jót akar az élőknek, de ő már más volt. Huszonhét év telt el és az óta legendává nőtte ki magát Rahzak. A négy pergamen négy különböző élőnél tartózkodik jelenleg. A mágus eltűnte után egy Árnyas-völgyi, egy Calme városi, Calodanban élő és az utolsó olyan személynél van, amiről mind hárman tudnak de csak kisebb információkat. Ahhoz, hogy ezt a lényt megtalálják, mind három vén gyűjtőtől meg kell szerezni a pergameneket és az utolsóról, amit csak lehet információt. De ez nem lesz könnyű, hiszen ezek a vének túlságosan is ragaszkodnak a mágus pergamenjeihez és a világukat is, féltik a felkelthető rossz miatt. A legpontosabban ki is tudhatja mi az a Rahzak? Csak te tudhatod… Rahzak Gorim fehér mágus…

* Rahzak értette, amit mondott a borzasztóan undorító külsejű lény de nem foglalkozott ezzel. Felnézett, és a homlokán levő jel, ahogy szokott most is lángokban állt.* Csak én tudom…

Csak te Rahzak… Mit tudhat a külvilág? Rahzak isten, rossz és jó, természet által kibocsátott fájdalom, a Rahzak jó, és borzasztó, a Rahzak egy élőlény és egy halott, a Rahzak egy fogalom és nem létező dolog, a Rahzak minden… S a Rahzak semmi… Ezt mind a kint élők állítják de, csak aki itt van, az tudhatja az igazat… Ugye Rahzak?

Pontosan így van…